…erdő, mező…
Emlékeznek arra a jelentre a Csapd le, Csacsi!-ból, amikor Eperjes a reményvesztett munkásőr szerepében egy hintában suttogja-dúdolja a fenti sort? Lyukóban egész generációk érezhetik hasonlóan magukat. Hogy tudniillik hintába tette őket a nagybetűs demokrácia. A bánya bezárt. Lassan egy évtizede. Munka nincs, nem lett helyette. A takaros hétvégi telkek lent a völgyben, a virágzó kiskertekkel mára eltűntek. Helyettük kosz, romok és reménytelenség. Emlékszem, kamaszként ott ültem a domboldalon, a telkünkön egy vén cseresznyefa alatt, és bámultam, milyen káprázatosan zöld minden. A szemközti domb hátára szőlő kúszott fel, veteményesek, virágoskertek szaladtak rendezett egymásutánban. A szomszédban az öreg éppen kapált, aztán meg a kerítést javítgatta. Akkor még nem volt rá igazi szükség. Akkor még nem.
…kalásza, virága nékünk terem…
A táblát valaki fekete festékkel fújta össze. A Lyukó helyett most az áll rajta: gettó. Nem túlzás ez. És nem is hazugság. A hétvégi házakat sok helyen széthordták. Ha fából voltak, eltüzelték, ha kőből, akkor gyakran csak szórakozásból rombolták le őket. Ami vasból volt, nem úszhatta meg: gyors és alapos kezek bontották ki az ablakokat, ajtókat, rácsokat és korlátokat. Pár ezer forintot kaphattak értük. A veteményeseket felverte a gaz. Nincs már, aki gondozza őket. Akik régen még kertészkedtek ráuntak, hogy ők vetnek, de más arat. Sok ház most üresen áll. Nem mernek kimenni a gazdáik. Ki tudja, talán nem csak a beköltöző hordák ökleitől félnek, hanem attól is, milyen állapotban van az, amiért ők annyi időn át annyit dolgoztak. Persze vannak, akiknek nem adatik meg a távolmaradás luxusa. Van, aki ide kényszerült. Mert bezárt a gyár, elvitte a válás a panelt. - Mit nézeget maga itten – rivall rám a harmincas évei vége felé járó férfi. Gyanakodva méreget, aztán tempósan felém indul. Elmondom neki, mit láttam és hallottam a környéken. – Az nem igaz, hogy itt ennyire rossz a közbiztonság – mondja Gábor és csóválja a fejét. Itt a főút mellett nincsen semmi balhé. Mi itt igyekszünk, rendben tartjuk a házat, a kertet. Amit tudunk, iparkodunk. Ott beljebb azért vannak olyanok is, akik, hát tudja… Ott fent a hegyen. Azokkal azért vigyázni kell.
…pajtás, daloljunk…
Lyukóban a régiek között egyre kevesebb a dalos kedvű ember. A legtöbben a régiek közül keserűek, vagy félnek. Félnek az újaktól. - Pár éve kezdtek el jönni ezek – mondja Aranka és beljebb tessékel a kis házba. A szék mögül két-hároméves forma cigánylány figyel. Széles mosolyra húzódik a szája, gurgulázva szalad végig a szobán a kacagása. - Mink is félnünk, hogyne félnénk! Nem ismernek azok se istent, se embert! – panaszkodik Aranka azokra a romákra, akik nemrég települtek be zömében észak-borsodi falvakból. - Nem vettek azok meg semmit! Csak jöttek, azt’ beleültek a házba! Nem kérdezték azok, hogy kell-e az valakinek, vagy hol van a gazdája. Beleültek, azt’ kész! – tromfol a komaasszony és sorolja, honnan mit loptak el, mikor milyen verekedés volt a környéken. – Félünk, na. Pedig mink is cigányok vagyunk! – veszi át újra a szót Aranka. – Mink járassuk a gyereket iskolába, Miskolcra. Mosunk, hogy tisztán menjen. De hát, ami sár itt van, mire kiér a megállóba már tiszta kosz. Ott meg mit mondanak? Nem fürdik, nem mosnak, cigányok. Pedig mi nem olyanok vagyunk, mint ezek – mondja az asszony, és megint az új beköltözőkre gondol. – Ezek bejöttek Ózdról, meg Szalonnáról, meg az isten tudja, honnan. Vannak itt még Ukrajnából, meg Romániából is. Ezek miatt ítélnek el bennünket is.
…s az ének szálljon, völgyön és hegyen…
Pedig próbálkozott itt már mindenki, mindennel. Még településőrséget is állítottak fel javarészt romákból a vajdával közösen. Van, aki szerint az jó volt, mert azoktól a cigányoktól féltek ezek a cigányok. Van aki szerint viszont azok is loptak. Most már nincs településőrség. Megszüntették. A rendőrök azt mondják, rendszeresen járőröznek, meg tartanak mindenféle ellenőrző akciókat is. Lett konténerrendelő, benne orvosi ellátás, vannak védőnők, meg missziósház külföldi nővérekkel. Csak egyvalami nincs még mindig. Biztonság, ahogyan azt a régiek szeretnék. Arra úgy tűnik, még várni kell. Ki tudja, talán örökre.
Az én Meseországom a Marx tértől a vasgyári piacig tartott. A felső határa pedig a Drenka-hegy volt. Mennyi csodát, mennyi játékot és felfedezésre váró apró univerzumot tartogatott nekem ez a fura kis háromszög! A Bükk Áruház kincseket rejtett, a piac kalanddal csábított, a kis ház pedig ott a hegy tövében olyan volt, mint valami mesebeli, óvó kristálybarlang. Csak szoba és konyha. Mégis egy egész kis birodalom. A sparhelten krumpli sült, a tűz pattogott. De nem úgy mint a kemény vezényszavak, hanem mintha éppen csak egy dalt kísérne. Óvó, szép altatót. Vékony fahasábok pukkantak, a szénparázs lassan dudorászott. Odabent a szobában ősöreg, festett bútorok. A tévé fekete-fehér, az ágyon nagy, meleg dunyha. Ide bújtam esténként, a pihepuha, tollmeleg méhbe, ha anyám engedte, hogy nála aludjak. Ő pedig vacsorát hozott, reggelit, uzsonnát, tízórait. Suttyomban pénzt dugdosott a zsebembe. Gyűrött bankókat és megszürkült érméket. Százast, húszast, ötvenest - mikor mennyit tudott. Megrakott szatyrokkal szaladt, villamosról le, villamosra föl, buszról le, buszra át - cipelte azt,amit hozni tudott. Mirelit kukoricát, szalámit, üdítőt, húst, vagy zöldséget. Ami épp került. Mint egy igazi anya. Emlékszem,amikor felbontottuk a szoba korhadt, átrohadt deszkapadlóját, fafoszlányokból kishajót szögeltem. Lavórtengeren úsztattam a kút mellett, ahová vízért jártunk. Ő korholt, hogy meg ne vágjam magam, meg ne sebezzen a rozsdás százas szög, szálka se menjen az ujjamba. Aztán egyszer nem jött többet. Anyám majdnem belerokkant. Én napokig fel sem fogtam. Aztán sírtam, órákon át, megállás nélkül, hogy a fejem is belefájdult.